Helyesírás

Széles körben él az a téveszme, hogy a nyelvhelyesség csupán tudományos (nyelvészeti) és/vagy hazafias kérdés. Egyik vélekedés sem felesleges vagy hazug, de mindkettő leegyszerűsítő. Akivel az anyanyelvén kommunikálnak, ösztönösen érzi ( és taszító hatásként érzékeli) az olvasott-hallott nyelvhelyességi hibákat. Amint a zeneileg képzetlen ember is észreveszi a hamis hangokat. Azért sem lehet a nyelvhelyesség követelményét magánérdekűnek minősíteni, mert a jól felfogott magánérdek a munkaszervezetben szinte automatikusan közösségi érdekké válik.

• A kulturális heterogenitás alapvetően demokratikus közegében a nyelvhelyességi problémák többnyire antidemokratikus gondolkodásmód, olykor avult vezetői stílusok tünetei, tehát bármennyire áttételesen is, de károsak.
• A helyesírást igen sokan nem tekintik a nyelvhelyesség szerves részének, az igényét és értő kezelését felesleges passziónak minősítik. Ma még gyakran csak bizonyos intellektuális szinten – és valódi vezetői felkészültséggel! – látják meg a helyesírási tudatlanságból, mint a szalonképesség hiányából származó kárveszélyeket.

• Vázlatos felsorolásban: hibás szóhasználat, nyelvi divatok, mellébeszélés, szórend, a mondat struktúrája, írásjelek, igekötők, névmások, idegen szavak, nyelvi normák és/vagy szabadság, a terjedelem (ön)fegyelme, kulturális és generációs nyelvi rétegek, hivatali nyelv, szakmai nyelv, sportnyelv, képalkotás, tagoltság és folytonosság, bekezdés, asszociációs mező, idézetek, hivatkozások, stb.
• A tréning nem iskola, hanem interaktív működés. Ennek megfelelően az ismeretekhez jutást ilyen közegben és munkastílusban képzeljük el.

Többé-kevésbé automatikussá váló hajlam a saját szöveg nyelvhelyességi szempontú önkontrolljára. A szókincs növekedése, elsősorban a passzív szókincs aktivizálásával. Annak felismerése, hogy a magyar nyelv szellemisége a nyelvhelyesség hiányaival nem tud érvényre jutni. Az agglutináló (toldalékoló) nyelvünk sajátos lehetőségeinek tudatos kihasználása.